2. rész - Louis és Niall

Sziasztok! Nagyon késve, de meghoztam a második részt. Szerintem a késés nem tűnt fel senkinek, de mindegy! Annak aki idetévedt annak jó olvasást! :)

*Grace

Már órák óta sétálok a kihalt úton, mellette fák helyezkednek el, amik közé folyton benézek, nem akarom, hogy túl nagy meglepetést okozzon, hogy egy zombi elém ugrik. Nincs nálam semmilyen fegyver, így nem tudnám magam máshogy megvédeni, csak a lábaimra számíthatok, amik már így is teljesen ki vannak fáradva. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, egyszerűen csak itt kötöttem ki, egy kihalt országúton a korom sötétben egyedül lámpa nélkül. Nincs pulcsim, így eléggé fázom, de mindegy, ennél nagyobb gondom is van, éhes vagyok. Már egy teljes nap nem ettem semmit, tudom ez még nem a világ vége, de na! Nem szeretem, ha éhes vagyok! A karjaimat magam köré fontam, hogy így is enyhítsek a reszketésemen, már nem mintha segítene valamit, de mindegy! Hamarosan lángokat láttam a távolban, mikor közelebb értem láttam, hogy egy égő benzinkút. A hasam megmordult a látványra, talán van bent valami kaja. Persze óvatosnak kellene lennem és nem csak a kajának kéne a szemem előtt lebegnie. Már éppen az egyik ilyen gép mellett mentem el, ahol a kocsikat szokták megölteni benzinnel, mikor valaki elém ugrott a kezében valami vas cuccal. Ugrottam egyet ijedtemben, az illető kiabált, ami engem is erre késztetett. Mikor felfogtuk, hogy nincs veszély a fiú – mert ugye az volt – leengedte a kezét.

- Sajnálom, azt hittem zombi vagy. – vette nehezen a levegőt a nagy izgalmak közepette.

- Hát nem vagyok az! – fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt.

- Louis vagyok, mellékesen. – mutatkozott be, a szabad kezét a pólójába törölte, majd felém nyújtotta.

- Grace. – ráztam vele kezet. – Nem akarok bunkó lenni, hogy így letámadlak, de van valami kaja odabent?

- Alig volt valami azokat meg kihoztam. – válaszolt, majd kihúzott a zsebéből egy szelet csokit és felém nyújtotta.

- Ó, köszönöm! Életmentő vagy! – vettem el az édességet, majd kinyitottam és már ettem is.

- Hé, vigyázz! – húzott be maga mögé. – Nem vagyunk ám egyedül!

- Ez hogy érted? – kérdeztem suttogva.

- Tudod mikor idejöttem bementem oda, hogy körülnézzek, és míg én összegyűjtöttem pár dolgot észrevettem, hogy az eladó eszméletlenül fekszik a földön egy harapással a nyakán. Azóta már átalakult és most itt járkál valahol. – magyarázta el nekem Louis, majd a fejemet egy kissé kijjebb tolta, hogy kilássak a benzintöltő mögül.

Egy halálsápadt, kissé zöldes bőrű nőt láttam ilyen furcsa egyenruhába, rendellenesen járt.

- Nagyon para. – suttogtam és haraptam egyet a csokimból.

- Tudom, de van egy tervem. – kezdte, mire felé fordultam. – Te csalogasd oda a tűzhöz és öntsd, le benzinnel én pedig belököm a tűzbe.

Bólintottam egyet, mire Louis a kezembe nyomott egy piros benzineskannát. Betömtem a számba az utolsó falat csokimat, majd eldobtam a papírt. Már indultam is volna, de Louis visszahúzott.

- Ne feledd, a hangra jönnek! – mondta én pedig ismét bólogattam, nem tudom, honnan tudja ezt.

Kisiettem a „rejtekhelyünkről” egy olyan helyre ahol a zombi teljesen jól láthat. Mivel Louis szerint a zajra jönnek elkezdtem a kezemmel csapkodni a kannát. Nem volt olyan nagy hangja a zombi mégis észrevett és felém jött. Horrorisztikus volt látni, hogy egyre közelebb ér hozzám. A fejét kissé oldalra döntötte, a kezeit úgy tartotta maga előtt akár egy t-rex, a jobb lábát már csak húzta a földön. Az arcán nem látszódott az értelem egy csöppnyi jele sem, érzelmek meg főleg nem. A lángok felé kezdtem futni, mikor odaértem alig volt arra időm, hogy letekerjem a benzineskanna kupakját. Hihetetlenül közel volt hozzám, így egy mozdulattal ráöntöttem a kanna tartalmát. Látszólag nem tudta, hogy mi az. Mikor már nem folyt ki a kannából semmi eldobtam. Louis nem jött még, így én ott maradtam a zombival egyedül. Hátrálni kezdtem, de nem tudtam sokat menni, mert mögöttem minden lángokban állt. Már azt hittem, hogy nekem itt végem van, mikor Louis váratlanul megjelent és egy erős taszítással belökte a támadómat a tűzbe. Érdeklődve néztünk a lángokba, csend volt. Megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt és egymásra néztünk. Ekkor hallottunk meg valami morgást. A tűz nem segített semmit, a zombi ugyanúgy élt, vagyis nem igazán, mert a zombik élőholtak, nem? Mindegy! A lényeg az, hogy mozgott. Ijesztő volt, ahogy az égő test felénk kezdett el jönni.

- A fenébe! Pedig a videó játékokban sikerült! – bosszankodott Louis én meg furán néztem rá. - Gyerünk! – ragadta meg a karomat Louis és futni kezdtünk.

A lángoló zombi – hát ez furán hangzik – utánunk eredt. Nem tudtam, hogy milyen közel van hozzánk, mert egyszer sem néztem hátra, csak futottam Louis előtt. Hirtelen hátra kaptam a fejem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Louis még mindig velem van-e. Az előbb említett fiú lekapta a benzintöltő oszlopról a poroltót és az utánunk rohanó zombira fújta, így az már nem égett. Nem mintha ez olyan sokat segített volna abban, hogy ne legyünk az áldozatai.

- Ez nem segít! – kiáltottam kétségbeesetten.

- De így már nem olyan ijesztő! – válaszolt Louis miközben eldobta a flakont.

Egy szétégett zombi… á egy cseppet sem rémisztő! Tényleg! Akár barátok is lehetünk! Hahahahahahaha nem! Mindegy is, hogy mit mondott Louis tovább futottunk. Most én voltam hátul egy kicsit lemaradva Louistól. Hirtelen Louis eltűnt a szemem elől, így én egyedül maradtam az üldözőnkkel. Letértem az útról és a fák közé rohantam, persze úgy, hogy még lássam az utat. Ahogy rohantam megbotlottam egy kidőlt fába és egyenesen hasra estem. A hátamra fordultam és magammal szembe találtam a zombit. Túlságosan is közel volt, meg sem mertem mozdulni. Valami furcsa hörgő hangot adott ki, szinte biztos voltam benne, hogy nekem itt és most végem van. Minden nagyon gyorsan történt, az egyik pillanatban még az égett arcú zombi rám támadott a másikban pedig hirtelen megállt a mozgásban és úgy eldőlt előttem, mint egy deszka. Levegő után kapkodva néztem mereven magam elé, a zombi tőlem pár méterre feküdt mozdulatlanul a fején átszúrva egy faággal.

- Jól vagy? – hallottam meg Louis hangját, mire felé fordítottam a fejem, nem bírtam megszólítani, csak bólintottam. – Nem harapott meg, ugye?

Megráztam a fejem, Louis pedig nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, így is lett. Kimentünk a fák közül az útra és úgy mentünk tovább. Csendben voltunk egy ideig, én személy szerint azért nem szólaltam meg, mert még mindig meg voltam ijedve. Ha Louis nem lett volna ott, akkor már vagy nem élnék, vagy egy lennék az élőholtak közül. Ezt meg akartam köszönni neki, de ahhoz előbb össze kellett szednem magam, ami eltartott pár percig.

- Köszönöm. – szólaltam meg, a hangom egy kicsit megremegett.

- Nincs mit, te is megtetted volna. – mosolyodott el halványan Louis. – Legalábbis remélem.

- Megtettem volna. – biztosítottam róla.

- Nem hinném. – kezdte és én itt megdöbbentem. – Mármint nem azért, mert nem szerettél volna segíteni, csak nem tudod, hogyan ölj meg egy zombit. Kevesen tudják.

- Ezt meg hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm.

- Egy zombi csak akkor hal meg, ha fejbe lövöd, vagy átszúrod a fejét… Ha megsemmisíted az agyat akkor már tuti nem kel fel többet. – magyarázta.

- Honnan tudsz ilyeneket? – kérdeztem.

- Többnyire videó játékokból. – vont vállat. – A többi nyilvánvaló.

- És miért vagy olyan biztos benne, hogy minden beválik, amit a videó játékokból tudsz? – érdeklődtem.

- A többsége eddig bevált. – válaszolt.

Innentől kezdve kábé csak Louis beszélt, természetesen a zombis videó játékairól. Én csak néha feltettem egy kérdést és ennyi. Az elején még érdeklődve hallgattam, de aztán már kezdtem nagyon megunni ezt a témát, de Louis olyan beleéléssel osztotta meg velem az élményeit, hogy nem volt szívem megállítani. Inkább csak nézelődtem. Még mindig fáztam, de próbáltam nem erre gondolni. Most, hogy itt van, Louis nem félek annyira, mert tudom, hogy nem hagy itt, ha megtámadnak. Örülök, hogy megtaláltam, borzalmas volt egyedül. Elég volt nekem a benzinkútig eljutnom egymagamban. Igazából nem tudom, hogy a szüleimmel mi van, a bátyámmal voltam, mikor elkezdődött ez az egész. A városban a tömegbe kerültünk, nem tudtuk, hogy mi történik. Még ott vesztettük el egymást, én kikerültem a tömegből és akkor láttam, hogy mi is történt valójában. Próbáltam megkeresni őt, de nem találtam sehol. Túl sok zombi volt körülöttem, akik üldöztek mindenkit, így el kellett menekülnöm. Fogalmam sem volt, hogy hová, csak mentem és most itt tartok. Idő közben kezdett feljönni a nap, így már nem vaksötétben mentünk. Rossz volt, mert még a lámpák sem világítottak egy idő után. Bármennyire is hihetetlen, de Louis még mindig (!) a videó játékokról beszélt, úgy tűnt, hogy sosem fogy el a történeteiből. Én még mindig tűrtem ezt, pedig már egy jó ideje együtt vagyunk. Mindaddig hagytam, hogy magyarázzon, míg észre nem vettem egy alakot nem annyira messze tőlünk. Nem zombi volt, hanem egy ép ember, egy túlélő.

- Ssst! – tettem Louis szája elé a mutatóujjam. – Van ott valaki! Az egy fiú!

- Jé, tényleg! – nézett Louis abba az irányba.

- Menjünk oda! – mondtam és futni kezdtem.

Amikor közel értünk a fiúhoz valószínűleg meghallotta a lábam trappolását mire egy kicsit összerezzent, majd megfordult. Egy dolgot szúrtam ki rajta egyből még pedig azt, hogy van pulcsija. Ő biztos nem fázik. Ez az igen értelmes megállapítás után jobban megnéztem. Szőke haja volt és kék szeme - amit akkor láttam, amikor megfordult – az egész fiú olyan kis szerencsétlenül nézett ki, ahogy ott egyedül sétálgatott. Az arcáról még akkor sem tűnt el a rémület, mikor odaértünk hozzá és teljesen egyértelmű volt, hogy emberek vagyunk. Hátrálni kezdett a szemei Louis és én köztem cikáztak.

- Hé, nyugodj meg, nem fogunk bántani. – mondtam és tettem felé egy lépést.

- Ők is ezt mondták! – válaszolta idegesen.

- Kik? – ráncolta össze a szemöldökét Louis.

- Volt itt egy lány és két fiú. – kezdte. – Azt mondták, hogy velük maradhatok, és hogy segítenek… de becsaptak…

Feszülten körbenézett, majd a tekintetét újra ránk szegezte, hallottam, ahogy hevesen veszi a levegőt, a haja a homlokára tapadt az izzadságtól.

- A játékokban is vannak szövetségesek. A legtöbbjük végez a gyengékkel, akik csak hátráltatják a csapatot. – mondta Louis én meg adtam neki egy jelentőségteljes pillantást. – Persze nem biztos, hogy pont ez történt.

- Mi nem fogunk bántani. – ismételtem meg magam és a fiúra néztem, még egy mosolyt is küldtem felé biztatásképpen.

- Oké. – sóhajtott. – Azt hiszem, hiszek neked.

- Mi a neved? – kérdezte tőle Louis.

- Niall. – válaszolt. – A tiétek?

- Ő itt Grace, én pedig Louis vagyok. – mutatott be minket Louis.

Innentől kezdve nem figyeltem a beszélgetésükre, hanem Niall háta mögé meredtem. Nem is annyira messze tőlünk mozgást láttam. Hirtelen azt hittem, hogy talán azok az emberek, akik átvágták Niallt, de mikor észrevettem, hogy ugyanúgy mozognak, mint a benzinkutas nő tudatosult bennem, hogy valójában még egy, egy egész csapat élőholttal van dolgunk. Hirtelen nem is tudtam rá reagálni, pedig kellett volna.

- Grace? – bökött meg Louis, de én nem válaszoltam, csak ugyanúgy bámultam előre.

Louis követte a tekintetem és ő is eljutott a látogatóinkhoz.

- Te jó ég! – mondta halkan.

Niall nem értette, hogy min vagyunk úgy kiakadva, de amikor hátrafordult igen csak elsápadt, a szája tátva maradt és remegett.

- Futás! – kiáltotta Louis.

Én szinte egyből ugrottam erre a szóra Louist követve, majd észrevettem, hogy csak ketten vagyunk.

- Várj Louis! Hol van Niall? – állítottam meg.

Mind ketten hátranéztünk és láttuk, hogy a fiú még mindig csak ott áll.

- Niall gyere már! – kiáltott rá Louis, de ő mintha meg sem hallotta volna.

Louis nem sokat törődött vele, legyintett egyet egy „áh” kíséretében és folytatta a futást. Én egy pillanatig haboztam, majd visszaszaladtam és megragadtam Niall karját, aki szerencsére reagált és szedni kezdte a lábait. Azért bunkóság lett volna otthagyni, meg különben is sajnáltam szegényt. Lehet, hogy nem túl erős meg minden, de ő is ember, szóval nem kéne otthagyni. Szóval nem tudtunk a futáson kívül tenni semmit, nem voltak fegyvereink, sőt semmink. Fogalmam sem volt, hogy fogunk most megmenekülni előlük, mert sokkal többen vannak nálunk. Igaz, hogy lassabbak valamivel, de nem futhatunk örökké, rejtekhelyet meg eddig nem igen találtunk. Per pillanat én vagyok hátul, ez egy cseppet sem megnyugtató. A lábaim fáradtak voltak, alig bírtam emelni őket a sok gyaloglástól. Louis hirtelen bekanyarodott mi meg követtük. Egy hatalmas nagy szikla aljába bújt be mi pedig mellé. Próbáltam egyenletessé tenni a légzésemet és nem túl hangos lenni. Pár perc múlva hallottuk a zombik hangját, a csoszogásokat, a morgásokat és a teljesen embertelen kiáltásokat. Végül kezdett elhaladni a nagy szikla előtt. Iszonyatosan meg voltam ijedve, nem akartam, hogy észrevegyenek, még levegőt venni is alig mertem. Aztán a hangok egyre csak tompultak, majd el is tűntek, elmentek, túléltük ezt a napot.

1 rész.

*Daisy*

Mintha valami rossz horror filmben ragadtam volna bent. Túl sok zombi túl kevés túlélő. Egyelőre a túlélők közt vagyok, de nem tudom még meddig, ha csak bent ülök a sötét szekrényben és sírok, mert annyira nem értek semmit. Levegőt is alig kapok már annyira kétségbe estem ettől az egésztől. A szüleim fogalmam sincs, hol vannak. Pár napja indult ez a Zombi apokalipszis, de szinte már az egész világ zombikból áll. Lépnem kéne vagy maradni és várni. Túl kíváncsi vagyok, muszáj lesz lépnem valamit. Ki kell mennem innen. 

Bármelyik percben felgyújthatják, a házat vagy be menekülnek az emberek maguk után vonzva a zombikat.

Lassan kinyitottam a kissé nyikorgó szekrényajtót és körül néztem. Csend. Hosszú ujjú pulcsim végével letöröltem a könnyes arcomat majd kimásztam eddigi rejtekhelyemről. Eszembe jutott, hogy van mellettünk egy erdő és ott biztos nincsenek emberek és ahol nincs ember, nincs zombi. Legalábbis az elméleteim szerint a városban van a többség. Átjutnék, az erdőn elmennék egy közeli repülőtérre és elmennék innen.

Még nem volt biztos a terep, ezért csöndben haladtam továbbra is. Egy bicska is kéne, ha megtámadna egy. Apukám fiókjában kutakodtam, amikor egy elég nagy kést találtam. Egyből az útközben talált táskámba dobtam. Egy percre megálltam. Mi van, ha soha nem térek ide vissza? Kell egy emlék a régi békés időkről. Anyukám nyakláncán akadt meg a szemem. Ezt mindig hordja, de most valamiért elfelejtette fölvenni. Ezt már a nyakamba helyeztem föl, hogy biztosan ne veszítsem el. Készen voltam, de nem tudtam indulni. Féltem.

Megráztam a fejem, mintha erős lennék és kivágtam a bejárati ajtót, amit óvatosabban is tehettem volna, mert elég hangosat csapódott. Sehol senki nem volt. Teljesen egyedül kellett útra indulnom.

Összehúztam magam és erősen nézelődve vágtam be az erdő felé. Nagy ürességet éreztem magamban, mert annyira hiányzott minden… a szüleim a barátaim, akik mostanára már lehet nem is élnek. Szipogni kezdtem és a csomót már éreztem a torkomban, könnyeim kicsordultak. Lehetetlen volt vissza tartani. Folyamatosan hulltak a könnycseppek egymás után, remegtem és közbe homályosan láttam a tájat. Kisebb zörej csapta meg a fülem. Felkaptam a földről egy nagyobb faágat és magam elé emeltem. Kizártam az érzéseket és a környezetre összpontosítottam.

Az erdő egyik mélyebb zugába érkeztem, ahol már a lábaim is feladták, ezért lehuppantam a hideg földre. A késsel élezgetni kezdtem a botom végét, de erőm már ehhez is alig volt. Percenként néztem körbe, amíg egyszer visszakaptam a fejem egy pontra. Mozgott és emberi alakot formált talán egy zombi volt, de nem. Nem tűnt annak. Hosszú nyíl volt a kezében és egy íj. Az egyik fa mögül egy másik, nagyobb alak jelent meg. Megijedtem, de nem volt okom félni, mert ezek emberek voltak.

Felém futottak, amire én feltápászkodtam már oda is értek hozzám.

 - Chris egy túlélő! – szólalt meg a lány, akinek az íj volt a kezébe.

- Hogy hívnak? – szólalt meg mély hangon az előbb említett Chris.

- Daisy. Ti vadászok vagytok? – érdeklődtem a fegyverükre mutatva.

- Mostantól zombi vadászok. Miért jöttél az erdőbe? – faggattak tovább.

- Itt biztos voltam benne, hogy nincsenek zombik. – magyaráztam. – Hogy hívnak? – néztem a barna a fiatal lányra.

- Allison. – forgatta a szemeit.

- Én Chr…- kezdte a férfi.

- Chris. Tudom. – mosolyogtam, de már ez sem ment annyira.

- Rendben akkor indulhatnánk, mert zombi apokalipszis van ugyebár. – sürgetett Allison és fújtatta a levegőt.

- Tudod ő ilyen… - mutatott a lányra Chris.

- Hova megyünk amúgy? – értetlenkedtem.

- Túlélőket keresni.

- Ha még vannak… - szólt hátra Allison.

- Arra vannak még házak, ha gondoljátok, ott megnézhetnénk akadt- e túlélő. – próbáltam a segítségükre lenni.

Mindenki az előbb említett irányba fordult és arra haladtunk tovább.

- Egyébként ő a lányod? – súgtam oda Chrisnek, aki csak bólogatott.

A beszélgetésről ennyit, mondjuk amúgy sem volt kedvem beszélni, mert teljesen kifáradtam. Reménykedtem benne, hogy találunk valakit, mert nem akarok órákat gyalogolni a semmiért.

Kb. fél óra alatt oda is értünk és csak annyit láttunk, hogy pár ház füstöl, vagy össze van dőlve.

- Akkor erről ennyit. – legyintette Allison.

- Én azért megnézem. – vontam vállat, ha már ennyit szenvedtem az ide jutásért.

Mindenki velem tartott és szorosan mellettem haladtak, ha netán zombik támadnának meg. Csönd volt, de mégis hallottam valamit. Azt hiszem abból a házból, ami mellett éppen elhaladtunk. Elkezdtem a ház felé venni az irányt és a botom magam mellé szorítottam készülve a támadásra. A ház csak kissé égett, így be tudtam még menni. Egyre jobban féltem, de mégis hajtott valami. Egy nagy kiáltásra lettem figyelmes az egyik ajtó mögül. Chris settenkedett az ajtó mellé majd  berúgta  azt, ami mögött ijesztő dolog tárult elénk. Egy srác üvöltözött, mert éppen egy zombi elől futott azon a kis területen. Megpillantott minket a zombi és felénk indul lassú járással. Nem sokáig jutott, mert Chris a fejébe eresztett egy golyót, amitől egy pillanat alatt a földre zuhant. Első dolgom az volt, hogy felkaparjam a síró fiút a földről. Közelebb érve feltűnt fekete haja és kétségbe esett arca. Folyamatosan csak sírt. Leguggoltam mellé majd a hátát simogattam.

- Minden rendben van, de most ki kell mennünk. – húztam fel a földről, de nem mozdult. – Gyere!

- Gyere már, mert mindjárt bent éghetsz! – üvöltötte Allison.

Ez elég durva volt tőle. Szegény srácot éppen meg akarta enni egy zombi. Sokkos állapotban és sem mozdulnék, így nem is kiabáltam vele. Valaki hirtelen mellettem termett és felkapta a fiút a földről. Szinte kihúzta a házból és az erdő előtt ledobta. Ekkor tűnt fel, hogy ez Allison volt. Szépen is meg lehetett volna, kérni nem kell egyből kiráncigálni. Már nem bírom ezt a csajt.

- Szegény így is sokkba van, hagyjad már! – szóltam rá.

- Örülj neki, hogy nem hagytam bent égni…- legyintett egyet, mintha most jó fej lenne.

- Hé. – indultam a fiúhoz. – Hogy hívnak?

Rám nézett és már nyitotta a száját, de az csak remegett.

- Z…- próbálta kimondani. – Za..yn.

- Zayn minden rendben lesz, nem kell sírnod! – nyugtattam, de tudtam, hogy nem segít.

Sosem láttam még egy ennyi idő fiút így sírni. 20 körül lehetett szerintem.

- A szüleim támadtak rám ez nincs rendben. Meghaltak. – tört ki belőle a fájdalom.

 - Sajnálom. – hajtottam le a fejem, mert ez nekem is fájt. Az én szüleimről még ennyit sem tudok…

- Ti kik vagytok? – nézett körbe.

- Chris, Allison és én Daisy vagyok. – magyaráztam miközben mutattam az említett személyekre. – Gyere velünk és többet nem támadhatnak meg, jó?

- Meg fognak. Ők mindenhol ott vannak… - állt fel, amin eléggé elcsodálkoztam, mert olyan tehetetlennek tűnt.

Hirtelen a nyakamba borul, amitől megilletődtem, de visszaöleltem. Nagyon rossz lehetett neki a most történtek. Sajnáltam őt, bár egy fiú nem szokott így kiborulni.

- Ne most, jó? Nekünk dolgunk van… - sóhajtozott Allison.

- Mennünk kéne. – folytatta Chris.

 Lassú lépettek sétálni kezdett Zayn is, de kicsit messzebb tőlünk. Érzékeny srác. Allison meg bunkó csaj, Chris a csendes férfi én meg a lány, aki túl kíváncsi. Ez remélem, nem hoz majd ránk bajt…

Nem tudom hova mentünk, de nem kérdeztem már meg. Valamiért éreztem, hogy haragudnak rám, de nem nagyon volt rá okuk.

Egyre hűvösebbre fordult és sötétedett. Ennek ellenére sem álltunk meg szinte örökkévalóságnak tűnt ez az egész út. Ha reggelig megyünk, én megpusztulok.

Szereplők

Grace Ramsay

Daisy Mendez

Niall Horan

Harry Stles

Louis Tomlinson

Zayn Malik

Liam Payne

Chris Argent

Allison Argent

Prológus

Sziasztok! Ez a blog egy zombiapokalipszisről fog szólni... Előre szólunk, hogy a valós szereplők személyisége más lesz és mivel csak 14 évesek vagyunk és nem vagyunk orvosok, kémikusok stb. így előfordulhat, hogy néhány dolog - én konkrétan erre a részre gondolok - nem reális. Reméljük azért tetszeni fog, jó olvasást, kommentelni szabad! :)

*Egy ismeretlen szemszöge

Remegő kézzel emeltem fel az üveget, amiben a sárga folyadék volt és beleöntöttem a zöldbe, így sárgászöld színe lett. Túl sűrű anyag keletkezett, így beleraktam egy kanál fehér port. Megfogtam az üveg nyakát és óvatosan rázni kezdtem, hogy összekeveredjen. Elégedetten vettem észre, hogy az anyag kellőképpen folyós állagú. Beleöntöttem ebből egy kicsit az injekcióba és a terrárium felé mentem vele ahol két egeret tartottam összezárva. Az egyikbe szúrtam a tűt és vártam. Szinte pillanatok alatt a földhöz vágta magát és össze-visszarángatózott. Ez körülbelül fél percig tartott, azt hittem, hogy az állat meghalt, de aztán hirtelen felkelt. Olyan volt, mintha meg lett volna veszve. Egyből a másik egérnek ugrott és megharapta. A megharapott egérrel ugyanaz történt, mint az elsővel. Sikerült! Tudtam, hogy sikerülni fog! Gyorsan fogtam a szert és kimentem a labor hátsó ajtaján. A csatornához siettem és beleöntöttem az általam összeállított anyagot. A vírus először el fog jutni a hajléktalanokhoz, akik tovább terjesztik majd, így előbb vagy utóbb mindenkihez eljut…