1 rész.

*Daisy*

Mintha valami rossz horror filmben ragadtam volna bent. Túl sok zombi túl kevés túlélő. Egyelőre a túlélők közt vagyok, de nem tudom még meddig, ha csak bent ülök a sötét szekrényben és sírok, mert annyira nem értek semmit. Levegőt is alig kapok már annyira kétségbe estem ettől az egésztől. A szüleim fogalmam sincs, hol vannak. Pár napja indult ez a Zombi apokalipszis, de szinte már az egész világ zombikból áll. Lépnem kéne vagy maradni és várni. Túl kíváncsi vagyok, muszáj lesz lépnem valamit. Ki kell mennem innen. 

Bármelyik percben felgyújthatják, a házat vagy be menekülnek az emberek maguk után vonzva a zombikat.

Lassan kinyitottam a kissé nyikorgó szekrényajtót és körül néztem. Csend. Hosszú ujjú pulcsim végével letöröltem a könnyes arcomat majd kimásztam eddigi rejtekhelyemről. Eszembe jutott, hogy van mellettünk egy erdő és ott biztos nincsenek emberek és ahol nincs ember, nincs zombi. Legalábbis az elméleteim szerint a városban van a többség. Átjutnék, az erdőn elmennék egy közeli repülőtérre és elmennék innen.

Még nem volt biztos a terep, ezért csöndben haladtam továbbra is. Egy bicska is kéne, ha megtámadna egy. Apukám fiókjában kutakodtam, amikor egy elég nagy kést találtam. Egyből az útközben talált táskámba dobtam. Egy percre megálltam. Mi van, ha soha nem térek ide vissza? Kell egy emlék a régi békés időkről. Anyukám nyakláncán akadt meg a szemem. Ezt mindig hordja, de most valamiért elfelejtette fölvenni. Ezt már a nyakamba helyeztem föl, hogy biztosan ne veszítsem el. Készen voltam, de nem tudtam indulni. Féltem.

Megráztam a fejem, mintha erős lennék és kivágtam a bejárati ajtót, amit óvatosabban is tehettem volna, mert elég hangosat csapódott. Sehol senki nem volt. Teljesen egyedül kellett útra indulnom.

Összehúztam magam és erősen nézelődve vágtam be az erdő felé. Nagy ürességet éreztem magamban, mert annyira hiányzott minden… a szüleim a barátaim, akik mostanára már lehet nem is élnek. Szipogni kezdtem és a csomót már éreztem a torkomban, könnyeim kicsordultak. Lehetetlen volt vissza tartani. Folyamatosan hulltak a könnycseppek egymás után, remegtem és közbe homályosan láttam a tájat. Kisebb zörej csapta meg a fülem. Felkaptam a földről egy nagyobb faágat és magam elé emeltem. Kizártam az érzéseket és a környezetre összpontosítottam.

Az erdő egyik mélyebb zugába érkeztem, ahol már a lábaim is feladták, ezért lehuppantam a hideg földre. A késsel élezgetni kezdtem a botom végét, de erőm már ehhez is alig volt. Percenként néztem körbe, amíg egyszer visszakaptam a fejem egy pontra. Mozgott és emberi alakot formált talán egy zombi volt, de nem. Nem tűnt annak. Hosszú nyíl volt a kezében és egy íj. Az egyik fa mögül egy másik, nagyobb alak jelent meg. Megijedtem, de nem volt okom félni, mert ezek emberek voltak.

Felém futottak, amire én feltápászkodtam már oda is értek hozzám.

 - Chris egy túlélő! – szólalt meg a lány, akinek az íj volt a kezébe.

- Hogy hívnak? – szólalt meg mély hangon az előbb említett Chris.

- Daisy. Ti vadászok vagytok? – érdeklődtem a fegyverükre mutatva.

- Mostantól zombi vadászok. Miért jöttél az erdőbe? – faggattak tovább.

- Itt biztos voltam benne, hogy nincsenek zombik. – magyaráztam. – Hogy hívnak? – néztem a barna a fiatal lányra.

- Allison. – forgatta a szemeit.

- Én Chr…- kezdte a férfi.

- Chris. Tudom. – mosolyogtam, de már ez sem ment annyira.

- Rendben akkor indulhatnánk, mert zombi apokalipszis van ugyebár. – sürgetett Allison és fújtatta a levegőt.

- Tudod ő ilyen… - mutatott a lányra Chris.

- Hova megyünk amúgy? – értetlenkedtem.

- Túlélőket keresni.

- Ha még vannak… - szólt hátra Allison.

- Arra vannak még házak, ha gondoljátok, ott megnézhetnénk akadt- e túlélő. – próbáltam a segítségükre lenni.

Mindenki az előbb említett irányba fordult és arra haladtunk tovább.

- Egyébként ő a lányod? – súgtam oda Chrisnek, aki csak bólogatott.

A beszélgetésről ennyit, mondjuk amúgy sem volt kedvem beszélni, mert teljesen kifáradtam. Reménykedtem benne, hogy találunk valakit, mert nem akarok órákat gyalogolni a semmiért.

Kb. fél óra alatt oda is értünk és csak annyit láttunk, hogy pár ház füstöl, vagy össze van dőlve.

- Akkor erről ennyit. – legyintette Allison.

- Én azért megnézem. – vontam vállat, ha már ennyit szenvedtem az ide jutásért.

Mindenki velem tartott és szorosan mellettem haladtak, ha netán zombik támadnának meg. Csönd volt, de mégis hallottam valamit. Azt hiszem abból a házból, ami mellett éppen elhaladtunk. Elkezdtem a ház felé venni az irányt és a botom magam mellé szorítottam készülve a támadásra. A ház csak kissé égett, így be tudtam még menni. Egyre jobban féltem, de mégis hajtott valami. Egy nagy kiáltásra lettem figyelmes az egyik ajtó mögül. Chris settenkedett az ajtó mellé majd  berúgta  azt, ami mögött ijesztő dolog tárult elénk. Egy srác üvöltözött, mert éppen egy zombi elől futott azon a kis területen. Megpillantott minket a zombi és felénk indul lassú járással. Nem sokáig jutott, mert Chris a fejébe eresztett egy golyót, amitől egy pillanat alatt a földre zuhant. Első dolgom az volt, hogy felkaparjam a síró fiút a földről. Közelebb érve feltűnt fekete haja és kétségbe esett arca. Folyamatosan csak sírt. Leguggoltam mellé majd a hátát simogattam.

- Minden rendben van, de most ki kell mennünk. – húztam fel a földről, de nem mozdult. – Gyere!

- Gyere már, mert mindjárt bent éghetsz! – üvöltötte Allison.

Ez elég durva volt tőle. Szegény srácot éppen meg akarta enni egy zombi. Sokkos állapotban és sem mozdulnék, így nem is kiabáltam vele. Valaki hirtelen mellettem termett és felkapta a fiút a földről. Szinte kihúzta a házból és az erdő előtt ledobta. Ekkor tűnt fel, hogy ez Allison volt. Szépen is meg lehetett volna, kérni nem kell egyből kiráncigálni. Már nem bírom ezt a csajt.

- Szegény így is sokkba van, hagyjad már! – szóltam rá.

- Örülj neki, hogy nem hagytam bent égni…- legyintett egyet, mintha most jó fej lenne.

- Hé. – indultam a fiúhoz. – Hogy hívnak?

Rám nézett és már nyitotta a száját, de az csak remegett.

- Z…- próbálta kimondani. – Za..yn.

- Zayn minden rendben lesz, nem kell sírnod! – nyugtattam, de tudtam, hogy nem segít.

Sosem láttam még egy ennyi idő fiút így sírni. 20 körül lehetett szerintem.

- A szüleim támadtak rám ez nincs rendben. Meghaltak. – tört ki belőle a fájdalom.

 - Sajnálom. – hajtottam le a fejem, mert ez nekem is fájt. Az én szüleimről még ennyit sem tudok…

- Ti kik vagytok? – nézett körbe.

- Chris, Allison és én Daisy vagyok. – magyaráztam miközben mutattam az említett személyekre. – Gyere velünk és többet nem támadhatnak meg, jó?

- Meg fognak. Ők mindenhol ott vannak… - állt fel, amin eléggé elcsodálkoztam, mert olyan tehetetlennek tűnt.

Hirtelen a nyakamba borul, amitől megilletődtem, de visszaöleltem. Nagyon rossz lehetett neki a most történtek. Sajnáltam őt, bár egy fiú nem szokott így kiborulni.

- Ne most, jó? Nekünk dolgunk van… - sóhajtozott Allison.

- Mennünk kéne. – folytatta Chris.

 Lassú lépettek sétálni kezdett Zayn is, de kicsit messzebb tőlünk. Érzékeny srác. Allison meg bunkó csaj, Chris a csendes férfi én meg a lány, aki túl kíváncsi. Ez remélem, nem hoz majd ránk bajt…

Nem tudom hova mentünk, de nem kérdeztem már meg. Valamiért éreztem, hogy haragudnak rám, de nem nagyon volt rá okuk.

Egyre hűvösebbre fordult és sötétedett. Ennek ellenére sem álltunk meg szinte örökkévalóságnak tűnt ez az egész út. Ha reggelig megyünk, én megpusztulok.